Ő 6 éves volt, amikor először találkoztam vele, a tengerpart közelében házam. Én mindig hajt a strand, amely körülbelül 5 vagy 6 km-re, amikor minden úgy tűnik, túl sok volt nekem és a világ úgy tűnik, hogy kezd szétesni körülöttem. A lány épület egy homokvár, vagy valami hasonló, és történt, hogy néz ki, a szeme olyan kék, mint a tenger.
Szia! – mondta. Egy bólintással válaszoltam, nem igazán abban a hangulatban, hogy zavarjon egy kisgyerek. “Építek.” mondta. “Látom. Mi az?” “Ó, nem tudom. Én csak szeretném érezni a homokot.” válaszolta. “A mamám azt mondja, hogy a homok a talpunk alatt gyógyító.” “Viszlát öröm, helló fájdalom” Depressziós voltam. “Hogy hívnak?” Ez a kislány egyszerűen nem adta fel.
Ruth. Ruth Petersen “mondtam.
“Wendy vagyok. .. Hatéves.”
“Szia Wendy”, feleltem.
Kuncogott: “Te vicces vagy.”
Én is nevettem, és mentem tovább.
“Gyere vissza, Mrs. P,” mondta.
A következő napokban és hetekben tele voltam stresszel és kötelezettségvállalásokkal, szülő-tanár találkozók, és a beteg édesanyám. Egy reggel kisütött a nap, “Szükségem van egy kis homokra a talpam alatt”, azt mondtam magamban, és felvettem a kabátomat. A folyamatosan változó tenger illata várt. Teljesen elfeledkeztem a gyermekről és megdöbbentem, amikor megjelent.
“Hello! Akarsz játszani?” Kérdezte.
“Mit?”, Kérdeztem, egy cseppnyi bosszúságot érezve.
“Nem tudom. Te választod ki!”
“Akkor mi lenne, ha csak sétálnánk?” javasoltam. Észrevettem, hogy milyen szép a kis arca. “Hol laksz?”, Kérdeztem.
“Odaát”, mutatott egy sor nyári házra.
Furcsa, gondoltam, télen itt lakni. “Hova jársz iskolába?”
“Én nem járok iskolába. Anyu azt mondja, hogy nyaralunk.” A lány továbbra is fecsegett, de a fejem tele volt más dolgokkal. Amikor elbúcsúzta,, hogy menjen haza Wendy azt mondta, hogy ez egy boldog nap volt.
3 hét múlva rohantam a partra pánikban. Nem voltam abban a hangulatban, hogy Wendyvel beszélgessek. “Bocs, ha nem bánod”, mondtam rosszkedvűen, amikor Wendy odajött hozzám, “Inkább lennék egyedül ma.” Úgy tűnt, szokatlanul sápadt és alig kapott levegőt. “Miért?” Kérdezte.
Én elfordultam, és azt kiabáltam: “Mert az anyám meghalt!” és gondoltam, én Istenem, miért is mondom el egy kisgyermeknek?
“Ó”, mondta. “Akkor ez egy rossz nap.”
“Igen”, válaszoltam
“Fájt?” kérdezte.
“Vajon mi fájt?”
“Amikor meghalt?”
“Persze, hogy fájt !!!” Felcsattantam, hogy nem érti a bánatom, és elmentem.
Körülbelül egy hónappal később, amikor kimentem a partra, Wendy nem volt ott. Bűntudatot éreztem. Szóval összeszedtem a bátorságomat, és felmentem a nyári házukhoz, és bekopogtam az ajtón. Fiatal nő nyitott ajtót. “Hello”, mondta: “Én Ruth Peterson vagyok. Lekéstem a kislányt ma, és arra gondoltam, hogy hátha itthon van.”
“Ó, igen, Mrs. Peterson, kérem, jöjjön be. Wendy Gyakran beszélt magáról. Attól tartok, hogy néha zavarta.
“Egyáltalán nem, csodálatos gyerek”, mondtam. “Hol van?”
“Wendy múlt héten meghalt, Mrs. Peterson. Leukémiában. Talán nem tudta, hogy beteg.”
Le kellett ülnöm
Ő hagyott magának valamit … Egy kis türelmet”
A fiatal nő átnyújtott egy borítékot,
Mrs. P!
Odabent egy rajz volt fényes zsírkrétűval: sárga strand, a kék tenger, és egy barna madár. Alatta gondosan megírva:
“A tenger, a homok, hogy neked örömet okozzon”
Könnyek szöktek a szemembe,
“Nagyon sajnálom, sajnálom, nagyon sajnálom” motyogtam újra és újra, és sírtunk együtt.
A különleges kép most bekeretezve lóg a dolgozószobámban.
