“Anyósomra emlékezem most. Mindig neki kellett a középpontban lennie. Mindig elvette tőlem a gyerekeimet.
Annyi sütit kaptak tőle, amennyit akartak, , pénzt adott nekik, ha jött a fagyis kocsi, nem parancsolta ki őket a fürdőkádból, csak mert le kellett feküdniük. Addig maradtak fent, amíg csak akartak.
Hiába küzdöttem, hogy tartsa be, amit kérek, ne kényeztesse őket. Tudtam, hogy így nem tanulnak türelmet, fegyelmet, ha mindent megtehetnek, amikor vele vannak.
Azokban az években azt kívántam, tűnne el az életünkből, hiszen semmibe vesz engem, a három fiamnak háromféle vacsorát főzött. Cukrot adott nekik vacsora előtt, és minden őrült kívánságukat teljesítette.
Aztán amikor meghalt, és el kellett mondanom a fiúknak a hírt, megdöbbenve láttam a szemükben a hatalmas veszteséget. Hogy elment az az ember, aki feltétel nélkül szerette őket. Aki mellett teljesen elengedhették magukat.
Már tizenévesek, de tudom, hogy most is nagyon hiányzol nekik, Mama. És nagyon sajnálom, hogy csak a rosszat láttam benned, nem vettem észre, mennyire szeretted a fiaimat, mennyit adtál nekik, hogy elindulhassanak az életben.
Sajnálom, hogy nem vagy itt, hogy ezt elmondhassam neked, és megköszönjek mindent, és megöleljelek!