Sokáig a tudósok úgy gondolták, hogy az ásítás nagyban összefügg az álmosság állapotával, de mára már tudják, hogy nem csak az ásítozik, aki álmos.
Napjainkban úgy vélik, hogy a nagyobb empatikus készséggel rendelkező emberek hajlamosabbak arra, hogy “átvegyék” az ásítást. Vagyis, aki érzékenyebb, az sokkal hamarabb kezd el ásítozni, ha egy ásító embert lát meg. Egy kutatás során arra a következtetésre jutottak, hogy az autisták nem kezdenek el ásítani, ha egy ásító embert látnak.
A tudósok szerint az ásítás ragadósságának kialakulásában fontos szerepet játszik az empátiakészség. Az autistáknál viszont nem annyira fejlett a társas kapcsolatokra való igény, a kommunikáció, és az empátiakészség sem. Éppen ezét rájuk nem hat annyira, ha egy ásító embert látnak.
Egy másik elmélet szerint az ásítás egy önkéntelen reakció, és leginkább a primitívebb népekre jellemző a ragályossága. Bizonyos magyarázatok szerint őseink egy fejezték ki együttműködésüket, segítségükre volt a kommunikációban, és a veszélyek elkerülésében.
Tényként említik azt is, hogy fiatalabb korban az ember hajlamosabb az önfeledt ásításra, hiszen ilyenkor még nem figyelünk oda viselkedésünkre annyira, nem kontrolláljuk magunk, mint később felnőttként.
