Amikor még nem adalékanyagok halmaza volt a kenyér, hanem rendes liszt volt benne.
Amikor még olyan életünk, hogy mozoghattunk, annyit, hogy egy deka felesleg se legyen. Pedig ahhoz a jó kis friss kenyérhez simán benyomtuk a szalonnát és a hagymát is.
Amikor még heti egyszer egy hétre előre sütött a dédi kenyeret és az ugyan nem penészesedett be 1 hét alatt sem.
Amikor még az idősebb generáció hölgytagjai recept nélkül érzésből sütöttek – főztek és benne volt a kezükben több száz év és anyáik generációról generációra szálló tudása és főzés szeretete. Igaz ők el sem tudták volna képzelni, hogy majd ennyi félkész és kész étel kapható lesz, de aki még nagyon idős és él közülük az nem fog készételt enni csak, ha nem tudja már magát ellátni.
Ők még küzdeni tanultak és a jég hátán is megélni, tíz körömmel kapaszkodni, ha leestek azonnal felálltak és mentek tovább.
Ők még házasságot menteni, megélni, a másikat tisztelni tanultak és kitartani egy életen át… Vagyunk olyanok, akik még ezt láttuk és ezt hoztuk magunkkal. Ma is a számban érzem dédikém kenyerének ízét…
Nyomj egy megosztást, ha Te is ettél még kemencében sült kenyeret! 🙂
